téli Balatonról már sok cikket írtam, tekintve, hogy a napallergiám és a víziszonyom miatt nyáron számomra kevésbé élvezhető a tó körüli élet. Nagyon szeretem a vizet egyébként, feltéve, ha tisztes távolságra lehetek tőle: megnyugtat, kisimít, akkor is, ha orkánerejű szélben sétálgatok a partján. Nemrégiben Zamárdiban pihentem négy teljes napon át: „a Balaton szívét” nem ismertem korábban. Télen nincs is túl sok izgalmas esemény ezen a vidéken, épp ezért voltam képes észrevenni az apró szépségeit. Sok-sok kép is készült, ezeket is megmutatom, de elsősorban a nehezen megtalált belső szabadságomról írok most a téli Balaton ürügyén. Both Gabi megkésett, pofonegyszerű felismerése olvasható a wmn.hu oldalán.

Szabad vagyok?

Sokan irigyelnek, mert elég, ha hetente egyszer-kétszer megyek be a WMN szerkesztőségébe az értekezletekre, és nem kell a munkahelyemen töltenem a munkaidőmet. Igen ám, de abba kevesebben gondolnak benne, hogy ez a munkaidő a legkevésbé sem behatárolható. Eleve heti hét napból áll, mert az internet soha nem tart szünnapot, nem ismeri a hétvége vagy az ünnep fogalmát. Mindig jön egy következő cikk, amit el kell olvasni, meg kell írni. Pár éve szerencsére van már váltótársam is Takács Andi személyében az olvasószerkesztésben, így nem csak én vagyok állandó ügyeletben. De amikor nem cikket olvasok vagy írok, akkor is dolgozom, mert készülök valamire, amihez háttéranyagot gyűjtök, levelezek a szerzőkkel, és olyankor is a gép előtt kell ülnöm, amikor megjelenésre vár egy cikk, vagy éppen megjelent, mert…

Zamárdi téli szépsége

Ami kiderülhet, az ki is derül…

Számtalan buktatója lehet egy cikknek, és hiába az a munkám, hogy lehetőleg semmilyen hiba ne maradjon benne (alapvetően olvasószerkesztő vagyok a WMN-nél), a gondos olvasás és a sok-sok javítás után is lehet benne olyasmi, amit csak ti vesztek észre.

Szóval állandó készenlétet igényel ez a fajta munka, és mivel időben sokkal kevésbé behatárolható, mint például egy bolti dolgozó jelenléte, ezért hosszú távon, az információtengerben úszva bizony nagyon kimerítő.

Nagyon hálás vagyok a barátomnak, mert ha ő nem ösztönözne engem pihenésre, valószínűleg magamtól soha nem kapcsolnék, kapcsolódnék ki. De mint már oly sokszor, szerencsére most is talált egy roppant kedvező ajánlatot, és négy napot Zamárdiban, „a Balaton szívében” töltöttünk, ahol SEMMI, de semmi más dolgom nem volt, csupán annyi, hogy pihenjek.

A munkáimat leadtam, amit pedig mégsem, mert persze mindig hadilábon állok a határidőkkel, azokra kérés nélkül is haladékot kaptam. A munkaadóim és a kollégáim egyébként elképesztően rugalmasak és jó fejek, de ezt talán nem kell ecsetelnem, hiszen lassan kilenc éve a WMN munkatársa vagyok, az a légkör pedig, ami nálunk van, hihetetlen megtartó erővel bír.

Most épp csak egy kölcsöngépem van, ami amellett, hogy nagyon nehéz, elég megbízhatatlan is, félek, ha elmozdítom a helyéről, soha többé nem tudom bekapcsolni, tehát szó sem lehetett arról, hogy magammal vigyem a pihenés idejére. Ha velem van a gép, akkor sajnos a munkát is viszem magammal, hiába vagyok szabadságon.

A belső szabadságom ott kezdődik tehát, ahol nincs velem az eszköz, ami a munkához köt. Elég brutális ez a mondat. Mégis jó szembesülni vele.

A pörgős hétköznapok sajnos pörgős hétvégékkel társulnak az internetes munka és az ezzel járó életvitel miatt: nagyon ritkán engedem meg magamnak, hogy „csak úgy” legyek. Ettől viszont folyton kimerült vagyok, ami visszahat a teljesítményemre. Sokkal több ideig tart bármilyen munkát elvégezni, ha már eleve fáradtan kezdek hozzá. Ebben a spirálban telik jó ideje az életem. Tisztában vagyok vele, mennyire rossz ez mindenkinek, nekem is persze. Viszont nagyon nehezen tudok kiszakadni belőle. Ám mostanában végre – apró lépésekkel – megkezdtem önmagam felszabadítását.

Az autogén tréning, amit nemrégiben kezdtem tanulni és folyamatosan gyakorlom, nagyon sokat segít abban, hogy észrevegyem és tudatosítsam is azt, ami van, amiben élek.

A Balaton pedig kitűnő terep arra, hogy megszabadítson a tehertől, amit magamra pakoltam.

A belváros közepén lakom, a természetet szinte teljesen kiirtotta ez a környezet. Pedig falusi lány vagyok, és gyakorlatilag határtalan volt az élővilág, ami körbevett gyerekként. Irtózatosan hiányzik persze, de ritkán engedem meg magamnak, hogy több időt töltsek benne. A Balaton közelsége azonban mágikus hatással van rám.

tel-fa-zamardi-hethland-udulo

Ó, a Balaton…

Képzeljétek, négy teljes napon át egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, milyen tenger sok feladat vár rám, ha visszatérek. Gátlástalanul sokat aludtam akár napközben is, merengtem, kedvemre olvastam. (Méghozzá olyan könyvet, amiről nem kell írnom később!)

Órákat sétáltunk a Balaton partján, nehezen szakadtunk el a víz látványától, még az orkánerejű szél sem térített el bennünket tőle. Annyira gyönyörű volt a víz, az ég, a nap, a madarak.

Lelkiismeret-furdalás nélkül ettem az elképesztően finom menüket a szállodában, pedig fél éve tartom magam az időszakos böjtöléshez, és le is ment rólam jó pár kiló, itt mégis bátran tömtem magamba az isteni desszerteket, amiktől tartózkodtam mostanában.

Semmit nem tagadtam meg magamtól. És nem bántam meg.

Tudom, hogy hamarosan leadom, amit ott fölszedtem.

Úgy tértem vissza a (rettenetesen büdös) városba, mintha lebegnék. Persze az első néhány nap után elpárolgott belőlem az a csodálatos nyugalom, amit ott megélhettem, hiszen a négy kiesett nap a munkából kissé megbosszulta magát.

Most azonban felvérteztem magamat azzal a tapasztalással, amiről hiába volt mindig is tudomásom, képtelen voltam arra, hogy megengedjem magamnak. Pedig egyszerű fizika: az az elem, amit soha nem töltenek föl, kimerül egy idő után. Hiába szeretné, nem tudja működtetni a gépezetet. 

Igen, ki kell kapcsolni néha azt a bizonyos gépet. És igen, fel kell tölteni az elemeimet, mert megszolgáltam a pihenést. Ennyire egyszerű.